Végre már csak eggyet kell aludni és elérkezik életem eggyik legnagyobb eseménye. November 28-án, Kárpátalján a Bátyúi Középiskolában kerül sor a SZALAGAVATÓmra. Én is és szerintem az összes végzős társam már nagyon várja a holnapot, lehet ők már alusznak ilyenkor, de én még gondoltam világgá kürtölöm a hírt.

Közületek gondolom mindegyikőtöknek van ellensége, rossz akarója. Talán csak egy, de lehet több is. Általában ellenségre ugy teszünk szert ha komoly összetűzésbe kerülünk valakivel, aki eltérő szempontok szerint gondolkodik vagy más véleménnyel van egyes dolgokról. Nekem is vannak ellenségeim és vannak olyanok akikről halvány gőzöm sincs, hogy minek utálnak, holott nem tettem nekik tudomásom szerint semmi rosszat. A következő Füveskönyvből való részben pont ezt a magamra vonatkozó dolgot véltem felfedezni. A címe: "Az ellenségről". Ha nektek is van számotokra értelmetlen okból szerzett rosszakaród, nyugodtan ird meg ide kommentnek.

Drága olvasó, most olvasom Márai Sándortól a Füveskönyvet. Rengeteg elgondolkodtató dologra leltem benne már igy az elején. S ha az egész könyvet nem is akarjátok elolvasni az elkövetkezendő időben, ahogy haladok az olvasássál a legkimagaslóbbakat ki teszem a blogra. És, hogy ne csak ennyiért kelledjen egy bejegyzést csinálnom máris olvashatod az első említésre méltó részt belőle. A címe: "Arról, hogy a bölcsek is meghalnak". Remélem tetszeni fog:

Minden olvasmánynak, mely álláspontra és magatartásra tanít a halállal szemközt, megalázó és csüggesztő utóíze van. Mind ez „ars beatae moriendi” az ókor pogány és a középkor keresztény bölcsei, a sztoikusok, a hitvallók, a humanisták, az újkor természettudósai iparkodnak meggyőzni, hogy a haláltól egyáltalán nem kell félni. Védekezésül és magatartásként egyesek gőgöt és magasztos méltóságot ajánlanak, mások bölcs szelídséget és beleegyezést, megint mások közönyt, egyesek rajongást, vágyakozást, mintha a halál valamilyen legfőbb jó lenne, a túlvilági idvezülés belépőjegye, melyet megváltani nem is siethetünk eléggé mohón. Így beszél Seneca, mikor közönyt tanít, mert elénk tárja, milyen semmis, esendő és figyelemre méltatlan mindaz, amit elhagyunk az életben, így a keresztény Boetius, így Huxley, a természettudós, mikor úgy látja az életet és a halált, mint egyfajta vegyi folyamat két változatát. Minden bölcs iparkodik valamilyen emberi álláspontra tenni szert a halál rémségével szemben.

Ez az iparkodás emberi, megható. Éppen ezért, reménytelen. Gondolj arra, hogy a bölcsek is meghalnak. S hasztalan mondják: „a halál csak változás” – szívünket s ennen szívüket sem tudják e bölcsességgel megnyugtatni. Értelmük talán megismeri ez igazságot; szívük nyugtalan marad. Seneca fogvacogva halt meg. Ne röstelld a halálfélelmet. Ne szégyelld megvallani, hogy fáj itthagynod ezt a förtelmes és nagyszerű bizonyosságot, az életet, az ismeretlen és baljósan érthetetlen bizonytalanságért, ami a halál, a megszűnés, a semmi. Félj csak, nyugodtan. Ne sopánkodj, de félj. Máskülönben, ha ez könnyít lelkeden, sopánkodhatsz is. Ne akarj „méltóságteljesen”, tehát hazugon meghalni. Halj meg, ahogy éltél: ember módra, tehát kissé hősiesen, s gyáván is.

\"Csalódni kell hogy boldogok lehessünk,
Gyűlölni tudni hogy újból szeressünk.
Kell tudni zokogni meg sírni,
Valakit megunni aztán visszahívni.
Csalódni százszor, csalódni ezerszer,
Hogy boldogok lehessünk egyetlen egyszer!\"

Minden pillanat egy újabb esély! Az életben mindig történik valami amiért az ember szomorkodik. De minden nap születik valami amiért érdemes élni és küzdeni!!!!!!!!! Fizika óra van, én mellette ülök. Nézem a fénylő, bársonyos haját, a gyönyörű szemét, a szép kezét... Ő rám néz , és mosolyog. De ő nem úgy néz rám, ő csak az úgymond "legjobb barátom".
Vége az órának, vége a napnak, ő átjön hozzám elkérni a matekfüzetem. Én odaadom neki, ő rám mosolyog , az arcomra nyom egy puszit, és azt mondja, köszi.
Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom.
Másnap találkozunk a suliban, mellette ülök, sír...sír, mert szakított a barátjával. Én megvigasztalom, ő átölel... érzem, hogy majd kiugrik a szívem. Egy órán keresztül a karomban fekszik, aztán rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit és azt mondja, köszi.
Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom.
Telnek a napok, az évek, látom hosszú talárban, az érettségin, látom, amikor átveszi a bizonyítványát. Ő rám mosolyog. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom.
Együtt megyünk a főiskolára, de telnek az évek, és már a diplomaosztón találom magam. Az utolsó nap ő rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom.
Eltelik rengeteg idő, én minden héten beszélek vele telefonon.
És akkor megkapom a szörnyű hírt. Ott állok a koporsójánál, ami nyitva van, látom a fehér gyönyörű arcát. Potyognak a könnyeim. Nem mosolyog rám, nem kapok tőle puszit. El akarom neki mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem
akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő már nem tudhatja ezt...
Később felmegyek a szobájába, és megtalálom a naplóját, és a következőket olvasom: " Rámosolygok, az arcára nyomok egy puszit. El akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom."

 Most szeretném közzétenni,hogy mindenki elolvashassa és levonhassa belőle a tanulságot:

A mondabeli tövismadár csak egyetlen egyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármely más teremtménye. Ahogy elhagyja fészkét, egy tövises fát keres, és nem nyugszik, amíg rá nem talál. Akkor az ádáz ágak között rázendít dalára, és felnyársalja magát a leghosszabb, leghegyesebb tövisre. Haldokolva fölébe emelkedik önmaga szenvedésének, hogy túltrillázza még a pacsirtát, a csalogányt is. Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak mindig fájdalom az ára.

 Irta:Colleen McCullough

Nos igy a blogom elején először is szeretném vázolni, hogy miket is olvashattok majd benne. Amint a leirásban is emlitettem nem az életben velünk hétköznapi emberekkel ritkán történő dolgokról lessz szó, hanem mi kis egyszerü emberek hetköznapjairol, és a bennük zajló eseményekről és hozzá tartozó témákról. Bizonyára sok ember próbálkozik egy-egy sikerkönyv vagy valamilyen publikáció megirásával, nos én nem, én csak ugy kedftelésből fogok irni, de remélem, hogy eggyes embereknek segitek vele és tudnak majd az irásaimból tanulni valamit.Mindamellett én is varom tőletek a kommentárokat és és leirhatjátok hasonlo oldalak cimét is.