"A barátság, amire gondolok, olyan egymásba
 illesztés, hogy elmosódnak még a varratok is,
 amivel összeöltötték."
/Montaigne/


    Néma csend van, mindent vastag, fehér hótakaró borít. A fák ágai most nem a leveleik, hanem a rájuk fagyott jégpáncél miatt roskadoznak. Viharos szél hordja az egyre sűrűbben hulló, fájdalmasan hideg hópelyheket. A vakító fehérségben fürdő erdőt egy helyen autóút szeli ketté, s az autóút mellett egy nagy szakadékból halk nyöszörgés hallatszik.
    Egy busz roncsait már majdnem belepte a hó a szakadék alján. Mindenütt fagyott, véres emberi testek hevernek, látszólag már mind halott. Aki nem a balesetbe halt bele, azzal az ítéletidő végzett. Egy helyről mégis erőtlen hangok csendültek. Furcsa mód, mintha nem is fájdalmában nyögött volna valaki, hanem valami erőtlen dallamot kényszerített volna ki meggyötört torkából.
Félig a busz roncsai alatt, véresen, utolsó pillanataival elszántan küzdve egy fiatal lány feküdt. Valóban egy érthetetlen dallamot dúdolt utolsó erejével.

    Egy fekete hangversenyzongora állt egy üres terem közepén. A hangszerből csodálatos dallamok hallatszottak, melyeket egy fiatal fiú csalt elő. Elmerülten játszott és észre sem vette, amikor az ajtóban megállt egy lány. Sokáig állt ott, azután lassú, de határozott léptekkel elindult a zongora felé.
Amikor a fiú észrevette, egy halvány mosolyt küldött felé, de tovább bűvölte a billentyűket. A lány viszonozta, és némán, hogy meg ne zavarja, odaállt mellé. Semmire sem figyelt, csak a zenére, ami most nyugtatólag hatott erősen zaklatott lelkére. Figyelte az ütemet, a dallamot, s úgy érezte: el tudna szállni a hangokkal bárhová.
- Szia - üdvözölte a fiú váratlanul abbahagyva a zongorázást.
- Szia - viszonozta a lány, s egy mosolyt erőltetett az arcára, ami inkább azt árulta el, hogy mindjárt sírva fakad.
- Mi történt? - kérdezte a fiú megérezve barátja szomorúságát.
- Semmi - felelte az bizonytalanul -. Csak hallottam, hogy zongorázol, és gondoltam, idejövök megnyugodni.
- Ha ez téged megnyugtat, - mosolyodott el a fiú, s készségesen belekezdett egy számára nagyon kedves dalba.
A lány csak figyelte őt és tudta, mi játszódik le benne. Nem régóta, de annál mélyebben ismerték egymást. Érezték egymás rezdüléseit, beleláttak a másik lelkébe. Mindkettő tudta, mikor van rá szüksége a másiknak. Erős barátság fűzte össze őket. Erősebb, mint azt bárki is gondolta volna a külsőségekből ítélve.
    A dallam vidám ritmusban indult, mint ahogyan az ismeretségük.
Egy hideg decemberi estén három lány üldögélt a zongora körül. A legfiatalabb játszott, a két idősebb pedig ült és hallgatta. Nem sokkal később egy fiatal fiú jelent meg és ő is csendben hallgatta a zenét. Amikor a másik befejezte, ő ült a zongorához és ámulatba ejtette közönségét.
Beszélgettek egy darabig négyen s eközben az idősebb lányok egyike különös figyelmet szentelt a jövevénynek. Fekete haja, vastag, összenőtt szemöldöke, sötétbarna szeme, és szint egész lénye sugallt valamit.
Érezte, hogy nem ez lesz az utolsó találkozás, és lesz még valami köze ehhez a titokzatos valakihez.
Mivel már későre járt, elbúcsúztak, de a lány is és a fiú is sejtett valamit a közelgő jövőből.
    A dallam ritmusa kezdett zaklatottá válni. A lány csak nézte, hogy szaladnak a fiú ujjai a fehér és fekete billentyűkön, és újabb, komorabb emlékek kerültek elő lelkéből.
Egyik barátnője első pillanattól kezdve nem kedvelte az ifjú zongoristát. Amikor megkérdezte, miért, nem tudta megmondani.
- Szerintem túlságosan öntelt és nagyképű.
- Ezt a következtetést miből vontad le? - kérdezte ingerülten.
- Azt hiszi, hogy mivel tud zongorázni, övé az egész világ.
- Én egész másképp látom ezt. Te úgy ítéled meg őt, hogy nem is ismered, úgyhogy jobb, ha erről nem kezdünk el vitázni - kelt a védelmére, miután már beszélgetett vele néhányszor, és kezdte egyre közelebb érezni magát hozzá. Maga sem tudta, miért, de jól érezte magát a társaságában. Akarata ellenére megbízott benne, és egy idő után feloldódott az a titokzatos zárkózottsága is, ami mindenki mással szemben gátként magasodott a feje fölé.
    A zene egyre lassult, egyre lágyabb ütemben szállt a végtelenség felé. A lány figyelte a fiú arcát, érezte a nyugalmat, ami egész lényéből áradt. Kint nagy pelyhekben hullt a hó és dermesztő hideg volt. Bent sem volt túl meleg, de egyikük sem vette észre, mert mindketten ki tudták zárni lelkükből a hideget.
A lány nem igazán tudta, mi az, amit ebben a pillanatban érez. A zene elvarázsolta, a gondolatai repítették, az emlékei a múltba csábították.
Egy este egymás mellett ültek és beszélgettek, mint máskor, de ez a beszélgetés valahogy mégis más volt, mint a többi. A lány nem volt teljesen biztos az érzéseiben, de tudta, hogy szereti az ifjú művészt. Még nem tudta, miért és hogyan, de nagyon közel érezte magához.
Sokáig azt hitte, szerelem az, ami hozzá vonzza, de később rájött, hogy - bár talán az volt - mégis sokkal több annál. Egy erős barátság, amelyet nem csak ő érzett. Egy ideig úgy tűnt: boldog pár lesz belőlük, de a lány úgy érezte, nem akartja elrontani a kapcsolatot. Nem akarta kockára tenni ezt a barátságot, mert tudta: ha egyszer elveszíti, soha nem fogja újra visszakapni, de nem tudta, hogyan mondja ezt el neki.
Végül a fiú mondta ezt ki, aki ugyanezt érezte, és ugyanúgy nem akarta elveszíteni őt.
    A fiú leütötte az utolsó hangokat, majd összeszedte a kottáit.
- Már mégy is? - kérdezte csalódottan a lány.
- Muszáj mennem - felelte, s látszott rajta, hogy valóban kelletlenül távozik.
Váltottak néhány szót, s elváltak egymástól nem sejtve, hogy utoljára látták egymást.
    A lány gondolataiba merülve sétált el a buszmegállóba. Nem tudta kiverni a fejéből a dallamot, de nem is akarta. Egyre csak ismételgette magában, s minden alkalommal újabb és újabb érzések születtek lelkében. A buszon is ezt dúdolta magában figyelve a mellette elsuhanó hófödte tájat.
Az út jeges és csúszós volt és egy emelkedőn megcsúszott a busz. Tovább menni nem lehetett, visszafordulni veszélyes. A sofőr leállította a motort, s mindenki várt, a busz egyre közelebb csúszott a szakadék széléhez.
A lány az ablaknál ült, s figyelte, amint egyre közeledik a halál. Behunyta a szemét, s figyelte egyre hevesebben verő szíve ritmusát.
A busz elérte végzetét: megbillent és a mélybe csúszott. A meredek lejtő és a fák teljesen összezúzták. A lány kizuhant a törött ablakon s a szakadék alján a busz roncsai alá került. Rajta kívül senki sem élte túl a balesetet.
Nem érezte a fájdalmat, csak a vér ízét a szájában. Nem félt, bár tudta, hogy hamarosan követnie kell utastársait.
Eszébe jutott utolsó találkozása legjobb barátjával, s elkezdte dúdolni azt a titokzatos dallamot, ami még most is ott motoszkált a fejében.
Fájni kezdtek a sebei, amik a dermesztő hideggel együtt megtették hatásukat.
Végigdúdolta a dallamot, s lelke elszállt a dal utolsó hangjával és barátja emlékével.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.